2012. november 17-én, szombaton az Ad Libitum Kórus újra felkerekedett, hogy önként, de főként dalolva megméresse magát országos szinten, a Kodály Zoltán VI. Magyar Kórusversenyen.
Igen rövid felkészülési idő adatott számunkra. Az ősz meglehetősen sűrű „menetrenddel” köszöntött ránk az idén: először A varázsfuvola előadásain kellett helytállnunk – ha a közönségsikereket tekintjük, ez fényesen sikerült – majd egy rangos meghívásnak eleget téve a KÓTA október 23-i hangversenyén vettünk részt a kelenföldi Szent Gellért templomban.
A kórusverseny előtti próbaidőszakot példásan kihasználtuk: megszokott időpontjainkon túl egy-egy szombati és rendkívüli hétköznapi próbánk is volt, hogy mindenkinek módja legyen a lehető legalaposabban elsajátítani a versenyen előadandó műveket.
Legújabb tagjaink és a már nem annyira új, de bizonytalankodó kórustagok, ill. a jó teljesítményük megerősítését igénylő „öregek” egyaránt megkapták a lehetőséget az egyéni beszámolókra is, így egy nagyon intenzív felkészülés után egészséges izgalommal, de nyugodt lelkiismerettel állhattunk a zsűri elé.
A szombati indulás előtt a Bácskai Kultúrpalota próbatermében egy félórás beénekléssel győződtünk meg arról, hogy mindenki magával hozta-e a „hangszerét”, majd szatyrokat-táskákat-vállfákat ragadva áttettük székhelyünket a buszra, mely időközben megérkezett a Szentháromság térre.
A sükösdi létszámgyarapítási megálló után megcéloztuk a fővárost, hogy időben ott lehessünk a verseny helyszínén, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban. Zökkenőmentes utazás után késedelem nélkül meg is érkeztünk.
A gimnázium épülete többünknek is meglepetést okozott egyetemeket idéző méreteivel, patinás légkörével. A folyosókon látható tablók szintén újdonságként hatottak azokra, akik megszokták a „semmit a kéznek” stílust. Forgatható elemeket tartalmazó példányokat épp úgy találtunk, mint óriási, kinyitható fakódexet, mely szintén egy korábbi végzős osztály fotóit rejtette.
Az osztályteremmel szemben, melyet számunkra kijelöltek, egy sötét erődöt formázó tabló függött, rajta felirattal: „Kik ide beléptek, hagyjatok kívül minden reményt!” Jó kezdet…
De a baljós felirat után csupa kellemes meglepetés következett. A Szent Imre Gimnáziumban az egyes osztályokat nem csak évfolyamuk számával és az A, B, C, stb. betűkkel jelölik, hanem nevet is kapnak, egy szentté vagy boldoggá avatott példakép nevét. Az az osztály, melynek termében helyet kaptunk, II. János Pál nevét viselte.
Az osztályterem hátsó falán pedig az ő közismert jelmondata fogadott minket: „Ne féljetek!” (Másrészt viszont a táblán az egészséges diákhumor biztos jelenlétét is fölfedezhettük, mert ott az „Elmarad a verseny!” felirat ékeskedett…)
Miután elfoglaltuk a szombat délutánra-estére rendeltetett főhadiszállásunkat, falatoztunk, mosdót jártunk, szemlélődtünk – pihentünk egy kicsit. 17.30-tól volt lehetőségünk a gimnázium dísztermének kipróbálására, beéneklésére, a dobogókon való elrendezkedésre, így a pihenő és a díszterembe indulás között beénekeltünk, hogy a versenydarabokat kellő minőségben tudjuk megszólaltatni az akusztikai próbán is.
A sorok folyosói beállításának izgalma után eljött a pillanat, amikor először – igaz még csak próbaképpen – odaállhattunk a zsűri asztala elé. Természetesen még nem ült mögötte senki… A látvány így is meghozta legtöbbünk harctéri izgalmát, ekkor már éreztük, hogy bár életünk-halálunk nem múlik a versenyen, mégis van tétje annak, hogy „élesben” miként teljesítünk.
Az akusztikai próbára biztosított időt szigorúan mérték, némi karnagyi könyörgés után lehetőséget kaptunk a Túl a vízen megszólaltatására is, majd el kellett hagynunk a dísztermet, hogy a következő kórus is élhessen ezzel a próbalehetőséggel.
A verseny hátterében dolgozó szervezők példásan dolgoztak, udvariasan mutatták az utat a próbatermünkbe, a díszterembe – és az időkorlát miatti figyelmeztetés is inkább volt finoman határozott, mint barátságtalanul sürgető.
A próbaterembe visszatérve részletesen, alaposan végigpróbáltuk esti műsorunkat, ezután kórusunk harci díszt öltött, majd élénk eszmecsere kezdődött (itt-ott vita jelleggel) a lányok sálviseletéről. Több variáció megtekintése, körbefotózása és kipróbálása után úgy döntött a többség, hogy anyakönyvvezetői viseletet idézően jobb vállunkról indítva, féloldalasan fogjuk viselni ruhánk színfoltját. Néhány nap múlva, a versenyről készült videókat megnézve kiderült, hogy igen jó döntés volt! (Új kórussálunk első viselésekor, az október 23-i hangversenyen „ad libitum”, azaz tetszés szerint viseltük, ami kissé „szélfútta” jelleget adott a kórus női sorainak. Úgy döntöttünk, hogy ha viták árán is, de erre a versenyre „rendezzük sorainkat”.)
A megmérettetések sora este hétkor kezdődött, ekkor állt zsűri elé az első kórus. A fellépésünkig hátralévő időt a termünkben töltöttük el próbával, lelki felkészüléssel – egyesek vissza-visszaszivárogtak a díszterembe „kémkedni”, így egy-két teljesítménnyel tisztában voltunk más kórusok részéről is. A próbateremre (tőlünk szokatlanul) viszonylagos csend telepedett, lelkiekben már a versenyre készülődött a kórus.
A kilencfős mezőnyt két részre bontották: öt kórust a szünet előtt, a maradék négyet utána hallgatta meg a zsűri és az érdeklődő közönség. Az Ad Libitum az első rész negyedik kórusa volt, az előttünk lévők sorra bemutatták produkcióikat, amikor pedig a harmadik kórus bevonult a díszterembe, eljött az idő, hogy a színpadra vezető ajtó előtti folyosón felsorakozzunk. Az idő csigalassúsággal kezdett vánszorogni, majd felhangzott a teremben a taps: az előttünk éneklő kórus műsora véget ért, eljött a mi időnk…
A sorok írója itt a maga nevében tud nyilatkozni csupán, de úgy gondolom mások is hasonlóan éreztek: úrrá lett rajtunk egyfajta mély egység-érzés, annak tudata, hogy mindenkinek egyéni felelőssége és mindnyájunk közös felelőssége is mindaz, ami most történni fog. Először a kötelező darabot szólaltattuk meg: Kodály 121. genfi zsoltárát. A krónikás itt újra csak a maga nevében tud szólni: ez a darab egyaránt szólt kórusunk vezetőjéért, a kórustagokért és mindazokért, akik a teremben ott voltak velünk… A sorok többletjelentést kaptak, a hangok sora és harmóniája szintén megkapta azokat a jelentéseket, melyeket a verseny névadója, Kodály beléjük komponált – és a közönség is érezte ezt. Bár a kórusok csak a teljes műsoruk végén kaphattak tapsot, a mi műsorunkban a kötelező darab után is felharsant a tetszés legbiztosabb jele, a hangos taps. Ez további erőt adott mindenkinek, arcunkon felcsillant a mosoly, mely jó kelléke egy könnyed, szerelmetes madrigálnak, mely műsorunk második eleme volt. A derűs, világias dallamok után ismét megcsendesedett a kórus: egy Szűz Máriához íródott himnuszt adtunk elő Brittentől. Újra szerepet kaptak a finom lelki rezdülések, a halk, szinte légies dallamok, melyeknek előadását sikerült a tőlünk telhető legjobban megoldanunk, hangunk mellett beletéve szívünket-lelkünket is. Negyedikként egy vallásos tartalmú, ám sokkal élénkebb darab került sorra: Orbán György Mundi renovatio c. műve, melyet október 23-án is megszólaltattunk a Szent Gellért templomban. Ott a visszhang kissé „ellenünk dolgozott”, a ciszterciek díszterme viszont jó „partnernek” bizonyult, most nem vesztünk bele a visszhangok fondor incselkedéseibe…
Záró darabunk a Túl a vízen... c. népdalfeldolgozás volt Kálmán Tamástól, mely darabban Mojzesné Terray Orsolya énekelt egy csodaszép szólót – és a kórus is teljesítette az önmagától elvárt színvonalat. A közönség ujjongásokkal, tetszést kifejező füttyökkel tarkított tapssal köszönte meg műsorunkat, a kifelé menő kórust pedig karvezetőnk hálás ölelései, mosolyai, szeretetgesztusai várták. A krónikás ismét saját érzéseire és az általa tapasztaltakra hagyatkozik: a jelek szerint az Ad Libitum személyében egy boldog kórus hagyta el a dobogót a műsora végén.
A közönség soraiban jelenlévő jeles tanároktól, zeneszerzőktől, zeneértőktől érkeztek gratulációk kórusunkhoz és karvezetőnkhöz, Andreához: többek között Tillai Aurél is kifejezte tetszését, akinek több művét is énekelte már a kórus.
Megkönnyebbülten mentünk vissza a próbaterembe, hogy meghallgassuk az Andreától kapott értékelést, ill. hogy visszaöltözzünk úti ruháinkba, levetve a fellépőruha elegáns kényelmetlenségét. Az értékelés, melyet kaptunk, egy nagy köszönömmel kezdődött és hasonló hangnemben is folytatódott. Egy-két észrevétel elhangzott ugyan, de semmiféle szidás, korholás nem hangzott el, és elégedetlenség sem látszott karvezetőnkön. Külön tapssal köszöntük meg a Túl a vízen… szólóját éneklő Orsi énekét, aki a hálának és a szeretetnek ettől a meglepetésszerű jelétől teljesen meghatódott. Ismét érezhető volt, hogy a kórus motorját alkotó értékek – a szeretet, a barátság, az összetartozás – működnek, sőt jól működnek a kórusban.
Az átöltözés és az eladdig (a hangra való negatív hatásai miatt) tiltott kókuszos, sokmagvas finom csodák semmivé kóstolgatása után elkezdődött a kórusverseny második „felvonása”, négy kórus lépett még színre. A krónikás úgy gondolja, hogy műkedvelőként nem tiszte a részletes kritika írása, de több kórus műsora is megnyugvást (vagy legalább is viszonylagos nyugalmat) hozott számunkra, illetve a kötelező darab interpretációi sem okoztak komolyabb szívproblémákat. A nagy kivétel talán a Baptista Központi Énekkar volt, ahol számos férfihang segítette a forték és fortissimók minél hatásosabb megszólaltatását, illetve a hangjaik is szépek, tiszták, egységesek voltak. Mindnyájan úgy éreztük, hogy győzelmi esélyest hallgatunk…
Az utolsó kórus utolsó darabjának elhangzása után a műsorközlő hölgy megköszönte mindenki közreműködését és figyelmét, majd a próbaterembe visszatérve, csomagjainkat összeszedve visszamentünk a buszhoz és vidám hangulatban, lelkünkben egy adag boldogságot hordozva utaztunk haza. Jóízű falatozások és beszélgetések, mások jóízű szuszogása és horkolása adták az összhangot a buszon, míg a vasárnapi nap kezdetén fél kettő körül begurultunk Bajára. Innen még kinek-kinek hosszabb-rövidebb hazaútja kezdődött, hogy aztán másnap izgalommal telve várhassuk Andrea és Attila értesítését arról, hogy milyen helyezést értünk el a versenyben és milyen minősítést kaptunk a zsűritől…
Az eredmények magukért beszélnek. A minősítésünk ezüst színe is gyönyörűen csillog: ha a zsűritagok kevésbé lettek volna szigorúak, még két ponttal az arany minősítést is megkaphatta volna az Ad Libitum. A kórus, melynek a szíve egyáltalán nem ezüst, mert ott dobogott mind az öt versenydarabban, teljes összhangban mindazokéval, akik megérezték, hogy mi az, ami összetartja ezt a csapatot és mi az, ami olykor a saját egyéni képességek és teljesítmények fölé emeli a közös munka eredményének színvonalát is.
Virág Zsófia