Dr. Cseh Béla címzetes igazgató köszöntötte a jubiláló kórust. Alább olvasható a koncerten elmondott beszédének szerkesztett változata.
A hangverseny első része után tény, hogy megjelenik bennünk rengeteg nagyszerű dolog, amit csak sejtettünk, hogy bennünk leledzik. De nemcsak megjelennek új, nagyszerű dolgok, hanem össze is törnek. Összetörnek olyan szavak, mondatok például, amelyeket az ember a falakon kívül, a kórus nélkül szándékozott elmondani. Ezért, ha meg tudunk egyezni, az ajánlatom az, hogy én ezeket a dolgokat leírnám, és itt csak a legfontosabb dolgokról szeretnék szólni.
1994-ben avattuk fel ezt a sportcsarnokot. Volt, aki a bordásfalakra volt kíváncsi, volt, aki az államtitkár úrra - sok minden volt, amire figyelni lehetett. De többen voltunk olyanok is, akiket leginkább az érdekelt, hogy az ünnepi műsor részeként föllépő Ad Libitum mit csinál ebben a környezetben. És reménykedtünk abban, hogy szerencsések leszünk, hogy a hang tudja, hogy mi az ő dolga: szájtól eljutni a lélekig. És jól sikerült az első bemutatkozás. És azóta, hát nem is tudom, hogy van, hogy az Ad Libitum nem ment el, vagy mi nem engedtük el őket, de az talán kijelenthető, hogy a legtöbb hangversenyét az Ad Libitum itt, ebben a teremben adta. Nekünk ünnep volt mindig, amikor megérkeztek.
A korábbiakban Önök különböző elismerésekhez jutottak. Ezeket nemigen tudja felülmúlni az, aki innen állt föl a székből, és akinek ki kellett jönnie ide a mikrofonhoz. Én inkább csak bejelenteni szeretném azt, amit mindenki tud egyébként. Önök a várostól kaptak egy nagyszerű kitüntetést. (Baja Város Polgármesterének Kitüntető Díja - a szerk.) A KÓTÁ-tól kaptak egy olyan minősítést, hogy Ars Maxima, és ezt igazolták már az első félidőben, hiszen amit a kórus tudott és tud jelenleg is, az valóban az amatőr kórusmozgalomban nálunk felülmúlhatatlan. Én azt hiszem azonban, hogy van egy másik dolog, amit nem szoktak nyilvántartani. De tudniuk kell. Akkor, amikor a próbákon könyörögnek Andreának, hogy de jó lenne még egy kicsit beénekelni, de jó lenne egy kis hangzásgyakorlatot végezni még. Ezek a nehéz pillanatok azok, amikért kárpótolhat ez a díj, amit most kapnak meg: kérem szépen, Önök bírnak a Publicum Maximával. Nagyon kevesen vannak olyanok a városban, talán más nincs is, aki el tudja érni azt, hogy ötszáz fő körüli ember hallja, várja az Önök hívó szavát. És amikor Önök szólnak, akkor mi ott vagyunk. Kérem, hogy ezt a többi díj mellett legyenek szívesek nyilvántartani majd, mert nyugodtan gondolhatják, hogy Önök varázslók, mi meg az elvarázsoltak vagyunk ilyen alkalmakkor.
Röviden két személyről szeretnék még szólni. Pethő Attila elnök úr ezt a 20 évet végigdolgozta úgy, hogy szemünk előtt és fülünk hallatára következett be az az érési folyamat, amelyről ugyan az indulásnál nem hittük el, hogy ez már nem érettség, de tudott változtatni a dolgokon. A kórus életét úgy megtartani, hogy együtt legyen ennyi ideig, és úgy kerüljön az érdeklődők elé, ahogy ezt az Ad Libitumtól megszoktuk, az egy nagyszerű dolog. A különböző feladatokat, amiket Attila ellát a kórus mellett, nem sorolom fel, de csak azokkal foglalkozik, amihez ért. Amihez nem ért, azt másoknak hagyja. Nem kellett volna ennyire ügyesnek lenni talán, és akkor ez egyszerűbb lehetne. Andrea pedig, akit mindig különös szeretettel és kíváncsisággal várunk, valamivel megáldott, és erről már többször beszéltünk. Az utóbbi napokban került elő véletlenül egy Pascal idézet, és ő azt mondja, hogy vannak, akik többet értenek a világból, mint amennyit tudnak róla. És ez egy érdekes mondat, mert minél tovább kísérti az embert, annál többet tud mondani. Valaki fordíthatja ezt akár nem jóra is, de azt hiszem, hogy az eredeti szándék nem ez volt. Andrea rengeteget tud a világról, és ez benne valami olyan módon szerveződik új minőséggé, aminek az az eredménye, amit itt hallani tudunk. Mindig szerettem volna megfejteni, de semmire sem jutottam vele, hogy mi történhet akkor, amikor egy karnagy egy partitúrát kézbe vesz, elbújik benne, azután egy kórus elé áll, és megszólal ott, amit a kottafejek mondanak. De nem annyi szólal meg, mert nem annyi a zene. Hogyan lehet megtenni azt, hogy valaki másokban éleszti föl azt a nagyszerű dolgot, aminek a közvetítésére a zene alkalmas?
Mindőnk nevében mondhatom, ha ezt nem utasítják vissza - mi nem messziről teszteljük és tiszteljük a kórust, hanem szeretjük a lehető legközelebbről. Hallható hangnyi távolságból
Isten éltesse Önöket!