DON PASQUALE

2015. október 16-a, péntek. Egy teljesen átlagos őszi hétköznap volt. Egy újabb dolgos hét közeledett a vége felé, fáradt emberek zötykölődtek, tülekedtek a buszokon, az utcákon - de néhány ember boldogan igyekezett az ÉZI irányába... Az Ad Libitum Kórus próbát tartott. Rendhagyó helyszínen, mert a kórus egy része számára ez a nap egyáltalán nem egy hétköznapi délután és este volt - hanem a premier napja, estéje. Egy újabb premieré. 

Ismét operát láthatott az, aki aznap este - majd a rá következő napon és aztán hétfőn - a színházterembe érkezett. A ravasz tervet kiötlő, majd a nála ravaszabbak cselszövései nyomán elbukó Don Pasquale kalandjait. Érzelmeket, humort, dallamosan könnyed olasz történetet... Remek színészi játékot, fiatal zenészek csodás hangszerjátékát, meghökkentő díszletet - egy csodát.

Benne pedig kórusunk, az Ad Libitum tagjait, hivatásos énekesekkel és a Liszt Kórus tagjaival kiegészülve. Immár negyedik alkalommal! Mivel a díszlet most nem tette lehetővé nagyobb tömegek jelenlétét a színpadon, kórusunk vezetője - a plakáton karigazgató -, Pethőné Kővári Andrea válogatni kényszerült. Kényszerült, hiszen neki is hálátlan feladat lehetett eldönteni, hogy "te jöhetsz" - "te nem jöhetsz". De szempontjait, érveit mindenki értette, elfogadta. A szereplők is, és mi is, akik nézőként voltunk jelen.

S hogy milyen érzésekkel ültünk a nézőtéren...? Bár a magam nevében szólok és szubjektív leszek - vállalom! -, de szerintem a többiek is ezt érezték ott... Büszkeséggel ültem a helyemen. S a büszkeség mellett volt bennem egy kicsi a színpadon lévő társaim izgalmából is: velük lélegeztem, velük szólt a lelkem, amikor énekeltek. Mivel a csapat leszűkítése egy már megkezdett próbafolyamatban történt, az első néhány kórusbetétnél bizony komoly késztetést éreztem, hogy én is velük énekeljem pl. azt, hogy "Folytonos és örökös ez a hajsza..." Mert bennem is működött kicsiben az a "verkli", amely a szereplőkben ilyenkor szinte éjjel-nappal ontja az opera dallamait...

Jó volt látni a többieket, ahogyan a sok-sok próba után magabiztosan, profi színvonalon énekelnek, mozognak, játszanak - élnek! - a színpadon. Nem egy statikus kóruselőadás volt ez. Ahogyan az egyik altosunk, Bánfi Katinka megfogalmazta:

"Fantasztikus élmény volt számunkra a próbafolyamat, hiszen a feladat nem volt mindennapi. Nem csak karmesterünkre, Kocsár Balázsra kellett figyelnünk, hanem kisebb szerepeket is kaptunk. Hol dühösen számlákat dobáltunk, hol kirakati bábukká változtunk, hol a címszereplő felháborodott háznépe voltunk. A próbák mindig jó hangulatban zajlottak, erről a profi színészek változatos improvizációja is gondoskodott. Érdekes volt látni, hogy miként áll össze egy ilyen előadás, mennyi ember együttes munkája szükséges ahhoz, hogy színpadra lehessen állítani egy operát."

Igen. Az együttes munka dicsérete és gyümölcse volt ez az előadás. Gratuláció illet minden közreműködőt. S mivel a mi szívünkhöz a kórus áll a legközelebb, mi - az Ad Libitum nézői szekciója - Nektek gratulálunk elsősorban. Remek munka volt! 

                                                                                                                                     Virág Zsófia