You are here

Öt nap krónikája

Kórusunkat nagy megtiszteltetés érte ezen a tavaszon: a Liszt Ferenc Zeneiskola növendékeivel együtt mi lehettünk azok, akik Baja kulturális életét képviselhettük testvérvárosunkban, Waiblingenben. Fontos küldetés volt ez: nem csak a német közönség előtt mutatkozhattunk meg, hanem Waiblingen többi testvérvárosának küldöttsége előtt is. A német városkába Baja városán kívül meghívást kapott a türingiai Schmalkalden, a francia Mayenne, az olasz Jesi és az angol Devizes küldöttsége is. Waiblingen egyetlen rendezvényre hívta valamennyi testvérvárosát, hogy együtt ünnepeljenek egy egész hétvégén keresztül, egy hatalmas helyi ünnepségsorozat, az ún. "Heimattage" (haza-napok) keretein belül.

2014. május 16., péntek

Az első erőpróba maga az indulás volt: hajnali ötkor indultunk neki a hosszú útnak. A becsukódni nem igazán szándékozó csomagokkal folytatott előző esti-éjszakai birkózás legtöbbünkön bizony meglátszott, de mindenki azzal a várakozással ült be a buszba, hogy egy jó hangulatú, sikeres utazás előtt állunk. Egyetlen dologtól tartottunk csupán: Yvette-től. "Aki" nem egy rossz természetű hölgy volt, hanem az induláskor éppen aktuális természeti csapás, egy ciklon. Induláskor nem sok jót ígértek a fellegek, de azért reménykedtünk, hogy Németországból már maradéktalanul hozzánk vándorolt az eső, a szél, a viharos idő, s így ott már valami jobb vár ránk. A borongós idő valahol Németország egén változott meg, halványan derengeni kezdett a nap, majd egyre határozottabb sugarakkal biztatott minket - s ez a szép idő velünk is maradt mindvégig.

A buszban is egyre derűsebb lett az "időjárás": az álmosság múltával vándorútra keltek a finom nedűket rejtő üvegek, az ízes süteményekkel teli dobozok, majd a buszban időről-időre vándorútra keltek maguk a kórustagok is, hogy egymást szórakoztatva, jókat beszélgetve, olykor énekelve múlassák az időt. Előkerültek a horgolások, a rejtvények, régi történetek és új tréfák - utunkat olykor pihenők szakították meg, és este fél kilenc körül meg is érkeztünk a waiblingeni "Rundsporthalle", a sportcsarnok elé, ahol a parkolóban már népes nemzetközi társaság várta érkezésünket: német testvérvárosunk 400 vendéget hívott meg összesen, s ennek a 400 meghívottnak kb. a fele velünk együtt érkezett meg. A sportcsarnok elé felállított asztalokon finom harapnivalók és frissítők várták a megfáradt vándorokat. 

A fogadás után átbuszoztunk a Bürgerzentrumhoz (a helyi rendezvényközponthoz), hogy kipakoljuk csomagjainkat és elfoglaljuk szállásunkat a Rems folyó kis szigetén álló ifjúsági szálláson, melynek a neve is ez volt: "Insel" (azaz sziget). Kulturált, gyönyörű szobák és a párnánkra helyezett "welcome-gumicukrok" fogadtak minket. Továbbá egy "megosztó" vacsora: sváb húsos táska, "Maultasche", barnamártással. 

A vacsora elfogyasztása után elfoglaltuk szobáinkat, majd néhányan esti sétára indultak a városban, mások a szobáikban maradva töltötték az estét. Sűrű program várt még ránk, a megtett út pedig hosszú volt, így nagyon sokáig senki nem virrasztott.

2014. május 17., szombat

A szombati napunkat egy ízletes és bőséges reggeli után a waiblingeni St. Antonius templomban kezdtük, ahol Klappenecker atya, a helyi plébános jóvoltából próbalehetőséget kaptunk a vasárnapi templomi fellépéseink előtt. A próba után - ebédig - pedig szabadprogram következett: lehetőséget kaptunk a várossal való önálló ismerkedésre, fölöslegesnek érzett euróink és centjeink emlék- és ajándéktárgyakká változtatására, fényképezésre, sétára. 

Ebédre visszatértünk a szállásunkra, magunkra öltöttük a "színes pólós-farmeres" fellépőruhánkat és elindultunk a piactérre (ahol délelőtti sétánk során még élénk vásári forgatagot láthattunk), hogy a régi városháza előtt a waiblingeni fiatal zenészeket követően rövid szabadtéri koncertet adjunk az épp akkor megnyitott testvérvárosi kollázskiállítása apropóján. Itt természetesen a vidám, élénk kórusdarabok közül válogattunk - s ez meg is hozta nekünk a sikert, a zene valóban nem ismert határokat. Ahogyan azt a rendezvénysorozat címe ("Musik kennt keine Grenzen") a gyakorlatban is mutatta.

Fellépésünk után ismét szabad program következett: többen is ellátogattunk a Stihl Galéria előtti térre, ahol egy Mayenne-ből (Waiblingen francia testvérvárosából) érkezett kórus énekelt és a bajai Liszt Ferenc Zeneiskola növendékei adtak népzenei koncertet Eördögh Gabriella vezetésével. A hivatalos fellépés után városunk fiataljai még egy kis örömzenére is sort kerítettek néhány méterrel odébb, ahol spontán táncház is kialakult rövid időre, és néhány német járókelő is megismerkedhetett a csárdás alapjaival.

A zenés-táncos nézelődés után néhány kórustag rögtön visszatért a szállásra, hogy az esti fellépésre készülődjön, mások még elidőztek a városban vagy a szállás melletti sörkertben (ahol más ritmusban, de folytatódott picit a tánc - latin és délszláv vonalon), végül mindenki készülődni kezdett a szálláson a következő programra, a testvérvárosi estre, mely hosszúnak ígérkezett, de hogy mennyire, azt senki nem sejthette még...

A hivatalos program szerint fél nyolckor kezdődött a műsor. Amely elkezdődött, és elképesztően hosszúra sikerült. Zenekari produkciók és kórusfellépések, szónoklatok, ajándékozások és meglepetés-programok követték egymást sorban. Az Ad Libitum már a nagyon sokadik percben, a többedik órában jutott színpadra, a közönség addigra némiképp belefáradt a sok-sok programba, de büszkén jelenthetjük: sikerült felébresztenünk a nézőket! Őszinte (és nem a befejezés miatti hálától hangos) tapssal honorálták énekünket.

Aztán - ahogy előttünk is - utánunk is folytatódott a programok hosszú sora. A zenekaroktól sok-sok filmzenét hallhattunk remek előadásban, s a zenész gyerekek közül több kedvencünk is akadt, pl. az ütőhangszerek mögött fáradhatatlanul sürgő-forgó, hervadhatatlan mosolyú tejfölszőke és koromfekete kisfiú. Olykor még a városvezetők elől is "elvitték a show"-t...

S hogy mely városok küldöttségei gyűltek össze, hogy egymás zenéjével, kultúrájával, s végső soron egymással ismerkedjenek...? A vendéglátó Waiblingenen túl az angliai Devices, az olasz Jesi, a francia Mayenne, a német (türingiai) Schmalkalden - és persze városunk, Baja polgárai, művészeti együttesei gyűltek össze azon a szombat estén.

Az estét két igazán nemzetközi zeneszám koronázta meg: az egyik a "Highland Cathedral" c. himnusz közös meghallgatása és eldúdolása, ahol a teljes nézőtér együtt zúgta a dallamot a testvérvárosok fiatal zenészeivel, s ahol a karmesterek előbb egymásnak, majd a testvérvárosok delegációvezetőinek adták át a karmesteri pálcát. Így jutott karmesteri pozícióhoz pl. városunk alpolgármestere is, de az angol testvérváros fiatal polgármester asszonya is, akinek megválasztása után ez nemcsak az első külföldi útja volt, hanem a legelső hivatalos programja is ebben a minőségében.

A másik ünnepélyes pillanat az volt, amikor az Örömóda minden testvérváros nyelvén felhangozhatott, köztük magyarul is. Minden jelenlévő megkapta a darab kottáját és szövegét minden nyelven, így olyanok is kóstolgathatták a magyar nyelvet, akik előtte még csak nem is nagyon hallhatták... A magyar szövegváltozat bájos nyomdahibáin épp olyan jóízűeket mosolyogtunk, mint amilyeneket a francia és olasz vendégek mosolyoghattak az általun előadott szövegváltozaton, ha hallották...

Körülbelül éjjel 11 órára ért véget a monstre gálaműsor, addigra finomabbnál-finomabb falatok és italok vártak minket a nagyterem előterében. A nagy tömegben némi ügyességet igényelt a kiszemelt falatok svédasztalról történő megszerzése, de éhen senki nem maradt.

A Bürgerzentrumban nagy közös mulatságra már nemigen került sor, de kórusunk néhány tagja nem hagyhatta, hogy tánc nélkül múljon el, ami még a szombat éjszakából maradt, így belekóstoltak egy waiblingeni salsa-estbe is. A másnap hallott vélemények szerint igazán megérte.

2014. május 18., vasárnap

Ezen a napon három alkalommal is közönség elé álltunk - illetve a legelső alkalommal inkább a fejük fölé... Délelőtt 10 órakor a St. Antonius templomban, a vasárnapi szentmisén teljesítettünk énekes szolgálatot. Repertoárunk legjavából gondos egyeztetések után választottuk ki a legmegfelelőbb darabokat, hogy az egyes mozzanatokhoz, szertartáselemekhez legillendőbb énekek csendülhessenek fel. Zenés szolgálatunkban nem maradtunk magunkra: a waiblingeni fúvós fiatalok egy kisebb csoportja is zenélt a szertartáson. Előadásukban némiképp világias dallamokat hallhattunk (pl. a "Zúg a Volga..." és a "Kalinka" dallamát), ám játékuk semmiképp sem volt színvonaltalannak nevezhető. Érdekes színt adtak a szentmisének, melyet nemzetközi összetételű papság mutatott be: a francia Mayenne-ből érkezett atya, Bajáról Schindler Mátyás (aki a szentbeszédet is mondta), illetve vendéglátóként Franz Klappenecker, az örökifjú plébános, aki komoly szerepet játszott a nyolcvanas években (még a nagy változások előtt) a Baja-Waiblingen testvérvárosi kapcsolat kialakításában. 

A vasárnapi mise után mindazok, akik kedvet éreztek, ellátogathattak a Bürgerzentrumban tartott zenés matinéra - ahol a testvérvárosok és Waiblingen zeneiskolásai, zenekarai, kórusai adtak nemzetközi programot. A kórusunk nem lépett itt fel, csupán Pethő Attila és Koós Zoltán, zongorakísérőként, ill. hangszeres közreműködőként. 

A (szokás szerint) igen finom ebéd után ismét fellépés várt ránk: a testvérvárosi körforgalom avatása a Mayennestraße, Devizesstraße és a Jesistraße kereszteződésében. Minden testvérváros egy-egy jellegzetes követ küldött/hozott a körforgalom közepére, mely kifejezi az adott város valamely sajátosságát, ill. így együtt fejezik ki az egységet, a testvériséget. Baja város ajándéka egy régi határkő volt, mely ilyenformán még inkább összeköti a jövőben a két várost: Waiblingent és Baját.

Akinek közülünk még akadtak aggodalmas gondolatai az esetleges rossz idő miatt, itt bátran megszabadulhatott aggodalmaitól: némileg kalandos "tájékozódási túra" után nyári kánikulát idéző napsütésben érkeztünk a körforgalomhoz, ahol hangosítás nélkül, a fő helyszíntől kissé távolabb is el tudtuk érni hangunkkal, dallamainkkal a jelenlévők fülét, s tán lelkét is, hiszen az utolsó darabunk után spontán kezdeményezésre újra elhangzott az Örömóda minden testvérvárosi nyelven.

Az ünnepélyes pillanatok után magukra hagyni kényszerültünk a körforgalomban ünneplőket, mert készülődnünk kellett az esti templomi koncertünkre, ahol városunk zeneiskolásaival adtunk közös műsort, ahol a konferálószövegeket Bánfalvi Magdi színvonalas németsége tette érthetővé a német nézőközönség számára is. Mindkét bajai csapat tudása legjavát adta, így büszkén fogadhattuk végül a közönség tapsát. 

Utolsó waiblingeni vacsoránk végén az ifjúsági szálló személyzetét (a helyi speciális iskola diákjait és szakmai vezetőiket) némi meglepetés érte: teljes joggal érzett hálánk jeléül elénekeltük nekik az Ír áldást. Bizony volt, akit meg is hatott e váratlan ajándék.

Az esténk-éjszakánk vidámságban, ill. készülődéssel telt: néhány kórustagunk és a "vezérkar" vidám perceket töltött a sörkertben az ott időző fiatal karmesterekkel, a kórus több tagja pedig a tetőteraszon múlatta az időt gitárszó mellett (köszönet a gitárzenéért Nagy Farkasnak - Lupinak - és a gitárért Karagity tanár úrnak). De akadt idő a kofferek, utazótáskák szállíthatóvá varázslására is...

... előbb-utóbb mindenki nyugovóra tért, hiszen másnap várt ránk az utazás Waiblingenből Landshutba, az Ergoldingi Férfikarhoz.

2014. május 19., hétfő

Kora reggel fogyasztottuk el utolsó Waiblingeni reggelinket, ahol a délelőttös műszak tagjait is dallamos meglepetés érte: repertoárunk egyik új darabját, az "I love coffee, I love tee..." c. swinget énekeltük el nekik. Hálánk jele itt is hálás fogadtatásra talált.

Reggeli után leadtuk a kulcsokat és nehéz poggyászainkkal nekieredtünk a buszhoz vezető gyalogútnak, hogy aztán átgördüljünk a Rundsporthalle elé - ahol érkezésünkkor is fogadtak -, hogy elbúcsúzzunk vendéglátóinktól és a többi küldöttségtől. Aztán elhagytuk Waiblingent (s benne egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően a Farády házaspár fellépőruháit), hogy Stuttgartot érintőleg megpillantva részesei lehessünk a hétfő reggeli német "bádoglavinának", az utakra zúduló autóáradatnak. Különösebb fennakadás nélkül érkeztünk meg Landshutba, ahol már várt minket Fritz Schaller és Manfred Schlattl, a "Männerchor Ergolding" (Ergoldingi Férfikar) életének két fő szervezője és motorja. A régi ismerősöket azonnal öleléssel és puszikkal fogadták, de a legújabb, legismeretlenebb arcok felé is volt néhány jó szavuk, kedves mosolyuk. Azonnal fel is vettünk egy tempós fordulatszámot, mert egy rövid, dinamikus séta után a landshuti városháza dísztermében kötöttünk ki, ahol Bánfalvi Magdi tolmácsolása mellett sok érdekességet tudtunk meg erről a csodaszép bajor városkáról, mely akár Bajorország központja is lehetne, ha a történelem folyamán München nem vette volna át tőle ezt a szerepet.

Fáradt és éhes csapatunk ezután egy tipikus bajor vendéglőben adhatta át magát a tipikus bajor ételek és sörök nyújtotta tipikusan jó érzéseknek, hogy aztán teli hassal, rövid városnézést követően a St. Martin templomban gyűljünk össze. Megcsodáltuk a templom szépségét, magasba törő íveit és távozásunk előtt elénekeltük az "Alma redemptoris mater"-t ezzel kipróbálva és megélve a csodálatos akusztikát.

A város- és templomnézés után buszra szálltunk újra, ahol megismerhettük a klímaberendezés titkait, majd a közeli atomerőmű Isar-2 blokkjának gigantikus hűtőtornyának látványát is megcsodálva a szállásunkra buszoztunk, ahol már vártak a férfikar tagjainak melegszívű, kedves asszonyai finom süteményekkel és kávéval.

A sütemények és kávé eltüntetése után rövid időre magunk is eltűntünk szobáinkban, ahol előkészültünk az esti hangversenyünkre, melyet a férfikarral közösen adtunk. (A Waiblingenben feledett fellépőruhák kölcsön ruhadarabokkal sikeresen kipótoltattak, így teljes létszámban állhattunk a közönség elé.) S amit már Waiblingenben is megélhettünk, itt a kisebb tér és a közvetlenebb emberi kapcsolatok okán hatványozottan érvényesült: a zene valóban nem ismer határokat. Egymást kölcsönösen meghallgatva és megéljenezve jutottunk el a koncert végéhez.

Közös zárószámunk, a külön erre az alkalomra írt német szöveggel felcsendülő "Amazing grace" ott, az ergoldingi közösségi ház színpadán nyerte el valódi jelentését - a két kórus szeretetben adta-vette a dallamstafétát, s utána a közös meghajlások, gratulációk is a szeretet légkörét varázsolták a színpadra. Ezt a színpadi közösséget hamar asztalközösséggé alakítottuk, vendéglátóink bőséges, finom vacsorával vártak minket.

A jóízű étkeket és italokat jóízű beszélgetés közben fogyasztottuk el, s az asztal mellől hol egyik, hol másik kórus állt fel, hogy megajándékozza testvérkórusát a legszebb ajándékkal, melyet zeneszerető ember a társának adhat: saját dallamaival.

Végül nehéz szívvel álltunk fel az asztal mellől, hogy a szállásunkra buszozzunk, de sajnos eljött az idő, és ekkor nyert tapintható értelmet közös zárószámunk egyik sora: "wir müssen leider geh'n..." (sajnos mennünk kell). Mivel a szálláson nem csak kórusunk kapott helyet, hanem átutazóban lévő dolgozó emberek is, így az utolsó estére időzített hangos vidám éneklésnek "kompakt" változatban ejtettük szerét, a közösségi háztól a hotelig tartó buszozás alatt. A hangulat fergeteges volt.

Némi lecsendesedést követően, szobáink rejtekében nyugovóra tértünk. Másnap a hazaút várt ránk.

2014. május 20., kedd

A hotel reggelije remek hangulatú indítást adott az utolsó közösen induló napunknak: senki nem maradt éhes, és elegendő étel volt ahhoz is, hogy aki szeretne, kis úticsomagot készítsen magának, természetesen a mértékletesség határain belül maradva. Csomagjainkkal kidöcögtünk a buszhoz, ahol már várt minket Fritz és Manfred a tőlük megszokott kedvességgel, mosollyal, ölelésekkel és puszikkal. Mozart egyik dallamával búcsúztunk el tőlük, megéljenezve őket zenében és szóban...

Az érzékeny búcsú után búcsút vettünk némi készpénztől is a közeli üzletben, ezzel is biztosítva az ellátmányt a hazaútra, majd útnak indultunk haza. Jó hangulatú, ám negatív értelemben eseménytelen hazautat követően az esti órákban értünk haza, örök emlékként magunkkal hozva ennek az öt napnak minden mozzanatát és örömét.